#155

Ahogy a párnán egyik oldalról a másikra fordulsz,
abban is van valami csodás és megismételhetetlen.
Az arcod simulása a huzathoz,
a hajszálak kócos rajzolata,
ahogy ráhasalnak az anyagra.
Apró dolgok, melyek oly lágyan pengeti szívemben
ezeket a törékeny húrokat,
hogy néha csak könnyek szöknek a szemembe a boldogságtól.
Halk lélegzetvételek közt némán simítom kezem oldaladon
- betakarlak mindig, hogy ne fázz.
Esténként ha rémeset álmodom, szorosan a hátadhoz lapulok,
aztán valami ösztöntől vezérelve,
mindig megfordulsz, hogy átölelj.
Karjaid szorosan körbefonnak, a félelem pedig tovaszáll.

#137

piros csipkebogyóból főztem teát, hogy olyan színű
legyen, mint az álmaim. két kezemmel kisimítottam az
asztalterítőt és megterítettem. a kanalak a villákkal
táncba kezdtek, majd megpihentek a tányérok mellett,
s én a pohárba töltöttem a rózsaszín lét.
egyet neked, egyet nekem,
egymás után szedtem a falatokat
nekünk, láttam arcodon elégedett mosoly.
álmomban mindig szótlan vagy, csak szemed beszél.
olykor vádol, olykor szelíden simogat de szád mindig
néma marad s én egy rémálom közepén kezeid
szorongatom, belőlük remélek varázsport,
ami elűz minden gonosz teremtményt.
megfejteni sosem tudom az álmaim jelentését,
ahogy olvasni sem tudok a tenyerek vonalából
azt tudom csak, hogy párban járunk,
mint télen a kesztyűk.
azok, amik egy vékony zsinórral össze vannak kötve,
hogy a szeleburdi kisgyerek el na hagyja őket.
ilyen vagy nekem, egy hozzám csatolt fél pár kesztyű,
mit a sors egy láthatatlan cérnával mellém kötött,
s így lettem társa életednek - együtt van értelmünk,
félben csak elvesznénk.

#149

lágy napsugarak simogatják az ablak üvegét,
idebent fekszem és csak nézem, ahogy táncot
járnak a falon. van ez a plusz másodperc, amit
nem tudom hány évente kapunk, na így vagyok
én a lehetőségekkel is. nem tudom hány évenként
kopogtat be hozzám egy.
így vagyok veled is. évek teltek el és koszos,
fájdalommal teli hétköznapok, mire jöttél,
s mosolyt festettél az arcom néhány kedves szóval.
aztán most csak fekszem. éveket hagytunk magunk
mögött együtt, s már nem emlékszem rá milyen volt
az élet nélküled.
vagy legalábbis nem akarok emlékezni. általad lettem
szerethető magamnak és lettem jobb ember, hisz
formáltál kezeid között, mint mester ember tenyerében
az anyagot. most csak fekszem és becsukott szemmel
képzelem, hogy kezeid között vagyok, s ujjaid kisimítják
lelkem göröngyös redőit.